The life in Spain :)))

Hali Mindenkinek!

Bár sajnos itt nincs Internet, (oké, most már van... a szerk. :)de leírom első élményeimet addig, amíg még frissek. Nem tudom mikor lesz lehetőségem felrakni, de addig is:

Március 22. Vasárnap 18:53 Bourbonne-Les-Bains, Franciaország

Itt fekszünk Nobuval a klassz kis franciaágyban, egy francia hotelben, miközben hallgatjuk, hogy franciául motyognak a tv-ben.:) Lezuhanyoztam, hajat mostam, az itteni samponnal és szappannal. Nagyon idilli az egész, tökre élvezem. Egy istenháta mögötti kis francia falunak (sem) nevezhető (talán inkább tanyának, vagy pusztának) 2 csillagos motelben vagyunk, de annyira tündéri az egész, hogy elsőre beleszerettem. Körülöttünk kisebb dombok, tehenek a messzeségben, nyugalom és béke. A hotel tiszta, otthonos, a kilátás gyönyörű, egy nagyon szép tóra néz az ablakunk. Sokkal melegebb van már itt is, mint Dániában, de még mindig nem az igazi.

Még van 1 óránk vacsoráig.

Már a fele letelt az útnak, de szinte alig fáradtam el.

Tegnap este sikeresen elbúcsúztam a magyaroktól és örömmel nyugtáztam, hogy az 500 pontos listámról mindent kipipálhatok. Már csak a felszállás miatt kellett aggódni.

A sötétben alig láttam a buszt, de az feltűnt, hogy iszonyú nagy, olyan tipikus világjáró, Ikarusz féle, az ülések magasan vannak, a lépcsők nagyok, a hely szűk. Elképzeltem, amint az egyik idióta dán felvonszol a fél méter szűk folyosón a lépcsőkőn át és hatszor kitöri a lábam, mire úgy bepánikoltam, hogy máris elkezdtem a menekülési útvonalat tervezni, hogy hogy maradhatnék itthon.

Persze, mint kiderült ez Dánia, ami most kivételesen nagy szerencsémre vált. Lift volt beszerelve, életemben nem láttam még ilyet, de szuperül megoldották. Fenn a buszon kiépítve a mozgiknak jó sok hely, úgyhogy végül semmilyen megerőltető tevékenységen nem kellett átesnem.

Az egész busz full extrás, kényelmes, hátradönthető, alacsony ülésekkel (leért a lábam), tv-vel, villannyal, függönnyel, lég kondival, biztonsági felszerelésekkel, 2 elektromos kocsis emberke nem is ült ki, csak kilett biztosítva.

Én Zoli és egy dán csávóka mellett ültem, aki tök ari volt, ledöntötte nekem az ülést, odaadta a pulcsiját, hogy betakarózhassak, stb.

Úgyhogy DJ Hawai, napszemüveg, biztonság, nyugalom és minden ami kell.

Éjszaka filmet vetítettek (angolul), amit néztem egy darabig, majd bealudtam. Sokszor felkeltem ugyan, de egész jól átaludtam az éjszakát.

Reggel 8 körül megálltunk Németországban kajálni, meg ilyenek. Mindenhol nyomi wc, úgyhogy már szinte semmiért nem kellett aggódnom.

Aztán valami miatt nem kapcsolták be a fűtést és sikeresen benáthásodtam. Nem érzem valami rózsásan magam, állandóan fújom az orrom, bár ennek ellenére is élvezem a helyzetet. :)

Mondjuk reggel rám tört egy kicsit a pánik, hogy jaj, egyedül vagyok, se Annáék, se barátok, senki, hideg van, beteg lettem, stb. De aztán elkezdtem olvasni Kriszti blogját, amit kinyomtattam és ettől jobb kedvem lett. :) Naplót is írtam (nem blogot, naplót :), meg kicsit spanyoloztam, zenét hallgattam.

Ebédre kapott mindenki 10 eurót. Ez szerintem tök sok. Asszem kb. 3000 Ft. Én alig vettem valamit, mert a betegség miatt nem voltam éhes, így megmaradt a fele pénz. Eddig még nem költöttem egy garast sem, sőt, inkább gyarapodott a pénzem. :)

Ne tudjátok meg, Németországban annyira hideg volt, hogy majd behaltam…

Ehhez képest itt már jobb a helyzet.

Ebéd után alukáltam egy kicsit, lefeküdtem, 2 ülés az enyém volt, takaró, párna, minden, úgyhogy elvoltam. Azt mondták csak 10 fele érünk ide, de helyette már 6 körül itt voltunk, amin meglepődtem.

Elfoglaltuk a szobát Nobuval, Marta még nincs itt, ő holnap jön egy kisbusszal.

Álmos vagyok, lassan megyek kajolni, itt minden klassz, figyelnek ránk, kedvesek, nem szenvedünk hiányt semmiben, sőt tök ingyen, baromi jó dolgunk van. :)

Reggel 7-kor indulunk, estére ott is leszünk.

Gondoltam rá, hogy ha itt nem állunk meg, talán holnap reggelre ott lehettünk volna, de ezt a kis hotelt kár lett volna kihagyni. :)

Azééé figyelitek… :P

Vacsi Dániában, reggeli Németországban, vacsora Franciaországban, következő vacsora Spanyolországban. Nem rossz mi? :)

Nobu nagyon ari, már fotózkodtunk is, Zolival egyszer összeszólalkoztunk, de általában jól kijövünk. Mondanom sem kell, már égtem egy párszor az angol miatt, de már egyre többet beszélek.

Annáék nincsenek itt és Zoli sem ül már mellettem, szóval kénytelen vagyok angolul nyomatni, de ennek örülök. :)

Na pusszanat mindenkinek, bye bye!!! :)

*

Március 23. Hétfő 16:46 Még mindig valahol Franciaországban

Jó… most akartam, írni a fantasztikus jó kedvemről, de közben adtam pénzt egy csávónak, hogy vegyen nekem zsepit, erre elkért érte 4 eurót, mondván annyiba került. Tény, hogy egy százas zsepi, de az kb. 1200 Ft… (az ebédem szokott ennyi lenni). Na mindegy.

Nagyon fura az egész folyamat, amin keresztül megyünk. Egy nagy változás az egész.

A hideg, téli Dániában kezdtük, ahol kopár majdnem minden fa (még mindig), és esténként látszik a leheletünk. (oké, miközben írok, vigyáznom kell, hogy nehogy kitörjék a lábam, mert Carsten, meg a basketball sapis gyerek itt összeverik egymást…:)

Szóval… később átértünk Franciaországba, ahol még mindig szétfagytunk, és borús volt az idő, de legalább nem fagyott oda a kezem a kocsi hajtókájához.

Reggel még 500 pulcsival és pokróccal feküdtem az ülésen, most meg szétsülök annyira meleg van. Egész álló nap égetett a nap, és ahogy haladtunk Dél-Franciaország felé egyszer csak zöldellő fákat, rétet, hegyeket pillantottam meg. Virágok, felhőtlen kék ég, sehol egy borús felhő vagy kopár ág.

Kinyitották a busz ajtaját és megcsapott a tavasz illata. Legalább 20 fok. Üdítő volt. :) Egyből jobb kedvem lett.

:)

Ma amúgy betegebb vagyok mint tegnap, széttüsszögtem az agyam, meg fújtam az orrom, elég szar volt, plusz, hogy hol megfagytam, hol belesültem a pulcsimba, de már lassan ott vagyunk, az utolsó pár száz kilométer van hátra, szünetek nélkül.

Spanyoloztam, beszélgettem angolul Carstennel (ez nem a Kaméleon, egy másik, de ő is tök jó fej), amíg a többiek egy jó kis thrillert néztek a tv-ben. (így az utazás örömére :).

Aludni szinte semmit nem aludtam, mégis pillanatok alatt elröpült a nap számomra. Rájöttem, hogy imádok utazni. Meg persze ezek szerint az is számít, hova utazol. Dánia fele majd megpusztultam a 2 napos útban. Spanyolországba a 3 meg se kottyan. :) Ez valami jel…:P

Már az összes lehetséges kinyomtatott infót elolvastam Barcelonáról, amit csak lehetett, minden könyvet kiolvastam, de tanulni még mindig van mit. Úgyhogy most folytatom is az ismétlést, hogy minél jobban ráálljon az agyam a nyelvre.

Szegény Hubert rosszabbul járt mint én… :( (lengyel csávó) Annyira beteg, hogy holnap ágyban kell maradnia.

Én hősiesen harcolok még mindig! :)

Na elköszönök.

Pusszanat mindenkinek! :)

*

Március 24. Kedd 09:22 Lloret de Mar, Costa Brava, Spanyolország

A város, a táj, a szálloda, a szoba mind-mind gyönyörű, tökéletesen berendezkedtem, mindennek van hely, ruhásszekrény, íróasztal, fiókok, kényelmes ágy, terasz, ha kinézek az ablakon pálmafákat látok… Egyszóval minden tökéletes, csak a hülye internet nem működik. :D

Na mindegy, ez legyen a legkisebb baj, azért naplót írni tudok, és az a legfontosabb, hogy az élményeimet papírra (gépre) tudjam vetni, amíg még frissek. :)

A tegnapi nap elég „kalandos” volt, bár talán nem ez a megfelelő szó rá… Ahogy kezdett esteledni, egyre rosszabbul éreztem magam, a vége fele már teljesen kivoltam ütve, csak feküdtem a buszban betakarózva és reménykedtem, hogy nem vagyok (annyira) lázas.

Vacsizni sem akartam és majd szétrobbant a fejem, úgyhogy egyre kevesebb érdeklődéssel figyeltem a tájat.

Ahogy beértünk Spanyolországba egyre szebb lett minden, gyönyörű hegyeket láttunk, csináltam egy csomó fotót is, amíg még nem voltam olyan rosszul.

Aztán beértünk Lloret de Mar-ba. Olyan, mintha összekeverték volna Jesolot (Olaszország), Siófokot, a Havanna lakótelepet (:D), a Budai várat, Budakeszit és Horvátországot. Nagyon érdekes volt. :)

A központban szállodák milliói, szökőkút, kivilágított város, láttam is egy hotelt, ami mintha a miénkre emlékeztetett volna, de mi elmentünk mellette és elkezdtünk felcaptatni a hegyen.

Mondom ez érdekes, mivel a szálloda elvileg a tengertől 100 méterre van, de nem fölötte, szóval nem értettem, hogy miért megyünk egyre följebb és följebb.

Olyan kanyarokhoz és lejtőkhöz értünk, hogy nem nagyon tudtunk bekanyarodni a 40 fős busszal, szóval elkezdtünk visszafele gurulni, hát nem mondom, hogy nem szartam össze magam, körülöttünk árkok meg minden, a város fölött vagyunk és szűk kis ösvényeken próbálunk felgurulni a dög nehéz busszal. Gyorsan kitéptem a fülemből a fülhallgatót, azért csak ne úgy halljak már meg, hogy közben vidám latin zenét hallgatok, az mégis csak gáz.

Kicsit imádkoztam, kicsit túléltük és kicsit későn, de végre rájöttek, hogy nem jó fele jöttünk.

Úgyhogy újra vissza a központba, majd megállva a szálloda előtt megbizonyosodtam afelől, hogy ez az a hotel, amiről eleinte is gondoltam, hogy a miénk.

Következő akadály: nem jó a kocsim. Nem pattant be az egyik kerék, úgyhogy annak tudatában, hogy így bármikor kieshet (és vele együtt én is), elkezdték vadul szerelni a többiek. Először a buszban, majd kinn a szálloda előtt (miközben én egy padon ültem és nem hittem el, hogy ennyi csapás ér a mai napon), de hiába volt ott 4-5 hozzáértő (???), erős pasi, nem sikerült rájönni mi a gond, sem megjavítani.

Kaptam egy másik kocsit, ami persze kétszer akkora volt mint én, és nyomta a lábam, mellesleg úgy néztem ki mint egy hajléktalan (úgy is éreztem magam), úgyhogy kezdett a hócipőm tele lenni.

A szálloda amúgy gyönyörű, nem is illettem a képbe, a kocsi lötyögött alattam, spanyol emberek kuruttyoltak, de túl fáradt voltam hozzá, hogy megértsem.

Megtaláltuk Marta-t, megláttam a szobánkat, ami valóban gyönyörű, de teljesen elvolt szeparálva az én részem az övéktől.

Egy nagy tér, két felé választva. Nobu, Marta együtt, én meg egy másikban egyedül. Van ajtó és függöny is. Szerintem házaspárok szoktak ilyenbe menni a gyerekeikkel.

Akkor már kezdtem kikészülni idegileg, úgyhogy eltörött a mécses. Szerintem lázas is lehettem, és a kényelmetlen üléstől nagyon fájt a lábam.

Marta vígasztalt, mondtam neki, hogy már negyed éve egyedül vagyok a szobámban, ami persze jó, de azért jó lett volna, most végre egy kis társaság, erre itt is elvagyok szeparálva, mint aki karanténban van. (jó, jó náthás vagyok, de azért…)

Vígasztalt, meg kérdezgette, hogy szükségem van e valamire, és felajánlotta, hogy alhatok a padon ami a szobájukban van, ha nagyon egyedül érzem magam… :D Köszi… :)

Elment kajálni én meg arra gondoltam, hogyha a kocsimat nem csinálják meg, akkor nagy szarban leszek, mert azzal a nagy szétesőssel még a wc-re is alig tudok majd kimenni, nem hogy bejárni Barcelonát.

Megint csak imádkoztam és neki álltam egyedül megkeresni a problémát. Persze én sem vagyok egy Géniusz, de azért reménykedtem benne, hogy a saját kocsimhoz értek valamicskét.

Próbálgattam, kiszedtem beraktam, mindent megtettem, a másik kocsi kerekét is beleraktam, de nem stimmelt a kocsimba. Kezdtem feladni, mire hirtelen belém ötlött a probléma forrása:

Nem mozog az a rúd, aminek kellene, beragadt, ezért nem pattan be és nem tudja fixálni a kereket.

Elkezdtem feszegetni, ráültem, stb. addigra már tetőtől talpig olajos voltam, de annyira belelkesültem, hogy rájöttem mi a baja, hogy nem nyugodtam addig, amíg meg nem csináltam.

Végül a rúd meglazult és a kerék bepattant. Győzelem - örömujjongás- sikerélmény. :)

Jót röhögtem azon, hogy 4 dán hapsi képtelen volt megcsinálni, én a szerencsétlen, „nyomi” kiscsaj meg megjavítom a kocsit. :D

Na mindegy.

Többen is meglepődtek amikor látták, hogy újra a saját kocsimat használom, a segítőm meg is ölelt.

Marta és Nobu segítettek megágyazni, nagyon arik voltak, aztán lassan elnyomott az álom. :)

Reggel már 8-kor kipattant a szemem, elmentem fürdeni (itt van kád, ó micsoda mennyország, 3 hónapja nem fürödtem kádban!! :), meg kipakoltam, rendet raktam.

A reggeli fantasztikus volt, svédasztal, tiszta luxus, fényűző körülmények mindenütt.

Kinn ragyog a nap, a medence mellett fényképezkedtünk, mindenki nyári ruhákban, papucsban jár (több van mint 20 fok), pálmafák, panoráma (rálehet látni a hegyekre), körülöttünk tenger, van Meki, diszkó, boltok, bármi, amire csak szükségünk lehet.

Délután megyünk sétálni, de lehet, hogy már előtte. A segítőm nagyon aranyos, mindenben számíthatok rá. Marta-ék elvannak magukkal, néha elfeledkeznek rólam, de ez érthető, mivel annyira nem ismerjük egymást, és ők ketten legjobb barátnők. Így azért nem olyan egyszerű a barátkozás. De szerintem velük is minden rendben lesz.

A tökéletes szó elvileg nem lenne elég arra ami most itt van, de mivel nem vagytok itt, drága szeretteim, most elég. :)

Búcsúzom ebből a teljesen új világból, majd hamarosan jelentkezem.

Puszi! :)

*

17:58

Már épp kezdtem elaludni, tökre elfáradtam és fél álomban voltam, amikor hirtelen belém ötlött a felismerés: „Hé! Spanyolországban vagy! Csak nem képzeled, hogy alszol délután 6-kor???” :)

Úgyhogy kipattant a szemem és ide ugrottam a géphez, hogy leírjam a mai, talán első és utolsó könnyedebb nap eseményeit. Holnap megyünk Barcelonába, csak este érünk vissza.

Reggeli után elindultunk Marta, Nobu, Martin, Zoli és én egy sétára. Nem rég értünk vissza.

Amikor megláttam a tengerpartot totál elállt a lélegzetem… Annyira gyönyörű, hogy azt hiszem ez a legszebb, amit valaha láttam eddigi életem során.

Mondták, hogy a Costa Brava Spanyolország egyik legszebb partja, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. :) Nem is írom le, mert képtelenség, majd a képek beszélnek eleget. :)

Anno régen láttam egy képet Spanyolország egyik tengerpartjáról és arról álmodoztam, hogy én is ott leszek egy nap. Szerintem erről a partról volt az a kép. :)

A tenger türkizkék, hegyek, dombok, öböl, pálmafák, egyszerűen leírhatatlan.

Feküdtem a padon, néztem, hallgattam a hullámokat, figyeltem a kék égen úszó felhőket és eszembe jutottak a régi gondolataim. Amikor a Marczin felnéztem az égre és azt éreztem: „Ó, bárcsak elmehetnék valahová, nagyon messzire, ahol szebb az élet.” :) Aztán elmentem Dániába, ott is felnéztem a kék égre és megint ugyanaz az érzés: „Elakarok utazni messzire innen és felfedezni a világot!!!” (pedig akkor elvileg már folyamatban volt a fedezés :)

Most is felnéztem és ezúttal nem éreztem semmit. Vagyis de: azt, hogy sehova nem akarok menni, azt, hogy „itthon” vagyok. :))

Hogy pontosan ez az a „messze”, ahova mindig is vágytam, de nem tudtam meghatározni.

Sokat beszélgettünk útközben, szerencsére szinte mindent értek már és be is tudok kapcsolódni a beszélgetésbe. Rengeteget röhögtünk. Zolinak és Martinnak hihetetlen beszólásai vannak és Nobu is tud alakítani.

Martin felhozta, hogy Koppenhágában milyen jó sörök vannak, mire Marta felelte, hogy szó se lehet most Dániáról, ő nem akar Koppenhágába menni. Mert hogy? Kérdeztük Zolival.

Mert most itt van, Spanyolországban. És esze ágában sincs sehová sem menni, vágyni. Tőlem kérdezte meg, hogy tudod milyen érzés, amikor belépsz egy országba ami nem a tiéd, mégis azt érzed, otthon vagy?

Hogyne tudnám… :)

Mondta, hogy bár lengyel, a lelke mélyén mindig is spanyol marad.

Bennem bolgár, szerb, magyar vér csörög és mégis ezt érzem én is… Hm… Hogy lehet ez?

Mindenesetre kikell ide költöznünk! :)

Az egész hangulat varázslatos, az emberek mosolyognak, komolyan, ha itt vagy, úgy érzed nincsenek gondok, problémák az életben. Nem tudni miért, de így van.

És az árak sem vészesek… Ha már szóba kell hoznunk a reálisabb dolgokat. :) Nem beszélve az akadálymentességről… Mindenhová eltudok jutni. :) Lekerekített járdák, alacsonypadlós buszok, mozgássérült wc-k, rámpás épületek. A mozgássérültek álma. :) :P

Délután megebédeltünk egy kis kávézó szerűségben, ahol tipikus spanyol tapas-t (itteni jellegzetesség) rendeltem, amiről még a spanyol könyvemben tanultam. :)

Fini volt nagyon. :)

Persze ezek mellett még sok mindenen volt időm tűnődni a kb. 6 órás séta alatt.

Napi 10 eurót kapunk egy étkezésre, ami 3000 Ft-nak felel meg, szóval még marad is belőle, (úgyhogy nem hogy fogyna, hanem gyarapszik a pénzem:)), 4*-os szállodában lakunk, napi 2x-i étkezéssel, közel a városhoz, a legszebb tengerparthoz, luxus busszal utazhatjuk be Spanyolországot, egyszóval mindenünk megvan, amit az ember eltud képzelni. Tök ingyen…

A spanyol nyelv gyönyörű, és szuper érzés, amikor megértek valamit, amit a járókelők beszélnek. Egyszóval minden idilli.

De… kivel oszthatnám meg mindezt? Úgy igazán?

Aztán ott volt a tavalyi Olasz út, ahol 3x sátorban, 2x vonaton, 1x a pályaudvaron és 1x egy szálloda nappalijának foteljében aludtunk. Soha nem laktunk jól, soha nem aludtuk ki magunkat, néha fáztunk, nem volt „otthonunk”, ahova kimerülten beeshetünk volna kipihenni az egész napos séta fáradalmait. Nehezen tudtunk közlekedni (stoppal, lépcsős busszal, hajóval, vonattal), cipeltük az 500 tonnás csomagokat néha. Nem értettük a nyelvet és nem volt pénzünk. 1 gombóc fagyit osztottunk meg ketten, nem vehettünk meg semmit amit szerettünk volna és szétveszekedtük magunkat a sok stressz miatt. De… Ott voltunk egymásnak. 2 legjobb barátnő. És együtt nevettünk, amikor lubickoltunk a tengerben, együtt volt sikerélményünk amikor önállóan eljutottunk egyik ismeretlen helyből a másikba.

Együtt spóroltunk, együtt fedeztük fel a városokat, együtt éltünk át minden kalandot, és röhögtük szét magunkat az irreális helyzeteken, amikbe keveredtünk néha.

Kérdem én: Melyik a jobb? Vagy melyik a rosszabb?

Ha mindened megvan, luxusban élsz majdnem 2 hétig és minden adott egy tökéletes nyaraláshoz, csak épp nincs egy szeretett ember sem körülötted, vagy ha nélkülöznöd kell, aggódnod a holnapért, figyelned mennyit költesz, de mindvégig a legjobb barátnőd áll melletted?

Egyelőre még keresem a választ. :)

Iszonyúan tudom értékelni azt, hogy itt mindent a seggem alá tesznek (bocsi a kifejezésért), azok után, hogy úgy nyaraltam tavaly Olaszban, ahogy. Néha nem elég az, hogy ott a tenger, amikor órákon át gyalogolsz, éhes vagy, fázol és ráadásul nincs hol aludnod.

De talán a jövőben jobban értékelek majd egy hasonló utazást, mivel akkor, az nem jutott el a tudatomig, hogy mekkora ajándék, hogy a nyaralást a legjobb barátnőmmel élhetem át és nem más, számomra semleges, (és fordítva) emberekkel.

Az élet folyamatos tanulás... :)

Ja és néha tényleg igaz a mondás: „Nem az számít, hogy hol vagy, hanem, hogy kivel…” :)

Jó, persze, most azért számít, hogy itt vagyok… :PPPP

Te amo Espana!!!!!!!