„Az ember nem kerülheti el a sorsát… de ha elég erős, megpróbálhat felülkerekedni rajta!”

Március 27. Péntek

Hali Mindenkinek!

Amíg arról gondolkodtam, hogy mit írok majd ide, (tegnap volt időm dögivel), 3 fejezetcím is eszembe jutott. De mára egy mellett maradtam.
Nos akkor kezdjük. :)
Tegnap reggel ugyanúgy fél 10-kor indultunk. Másfél óra volt az út, de nem nagyon tudtuk merre megyünk, csak, hogy fel a hegyekbe. Izgatottan vártam.
Oda fele rengeteget dumáltunk Zolival, mindenféléről, párkapcsolatokról, az élet dolgairól, úgyhogy viszonylag gyorsan eltelt a másfél óra. Az utolsó szakasz pedig egyszerűen lélegzetelállító volt. Egy óriási hegyet láttunk messziről, majd kiderült, hogy arra megyünk fel.
Életemben nem láttam még ekkora hegyet és ilyen csodálatos panorámát. Úgy éreztem belátom az egész világot. Egyszerűen leírhatatlan. Mentünk egyre följebb és följebb, egyszerre féltem és voltam izgatott, de persze teljesen biztonságos volt az odavezető út. Mégis félelmetes belegondolni, hogy milyen közel van az ember a halálhoz ilyenkor. Lehet, nem közelebb, mint máskor, de mégis úgy érzi. Több 100 méter magasan voltunk, a kocsik csak kis pontoknak tűntek onnan.
Jól beöltöztem, úgyhogy nem fáztam a hegyen sem. Fenn kialakított utak voltak, parkolókkal, várakkal, meg persze rengeteg turistával. Akár a budai vár is lehetett volna, de annál sokkal, de sokkalta gyönyörűbb volt.
Elindultunk megnézni a katedrálist. Zolival együtt lógtunk, hogy mindkettőnkről készülhessen kép. Általában Nobu vagy Marta tolt, de most hagytam őket menni a maguk útján, nem akartam mindig rajtuk lógni, hadd fotózkodjanak, nézelődjenek.
Csináltam Zoliról egy képet, majd megkértem csináljon egyet ő is rólam, ahogy egy kövön ülök és hátam mögött az óriási mélység, hegyek, fantasztikus panoráma.
Izgatott lettem a gondolatra és nagy lendülettel indultam el. Nem volt különösebben rossz az út, és én sem voltam bénább a szokottnál. Ezért mondom, hogy az ember a sorsát nem kerülheti el… :(
Minden pillanatok alatt zajlott le. A kiskerék beakadt, én meg lendültem tovább. Először a lábamra estem rá, majd bukfenceztem egyet a hideg kövön. Még szinte a földön sem voltam, amikor már eljutott a tudatomig: eltörött a lábam. Persze a reccsenést is éreztem, és hallottam is.
Nyugodtan felkeltem, nem voltam sem ideges, sem meg lepett, sem kétségbeesett. (Semmi különös, csak a szokásos…) Tárgyilagosan közöltem Zolival, hogy eltörött. Szerencsére rögtön hitt nekem.
Igazából éjjel álmom volt. Nem is álmom, egy megérzésem. Félálomban felkeltem és úgy éreztem, hogy mindenképp el kell vinnem másnap a sínt magammal. Nem értettem miért pont most, de el kell. Végül nem raktam be, mert nem fért be a táskámba. Úgyhogy ennyin múlt az egész.
Végül persze eljutott az agyamig, hogy Spanyolországban vagyok, egy hegy tetején, törött lábbal. Fogalmam sem volt mi lesz most. Soha nem ért még ilyen szitu… úgy értem nyaraláson, messze mindenkitől, stb. Úgy éreztem, hogy most tényleg nagyon bátornak kell lennem.
Persze első gondolat: hol van anyum, úristen, haza akarok menni, stb. Sírtam, leüvöltöttem mindenki fejét, pánik, csak a szokásos. De aztán eszembe jutott az, hogy én igenis világot akarok látni, élni, felnőni, és ha ehhez az kell, hogy néha összetöröm magam, akkor vállalom érte a felelősséget és helyt állok magam. Eszemben sincs otthon ülni és kihagyni mindent attól félve, hogy valami történik. Történik, mert mindig történik. Na és? Akkor mi van? Meg
kell tanulnom ezzel együtt élni és viselni a következményeket.
Legalábbis ha elég erős vagyok hozzá.
Miután ezt eldöntöttem, próbáltam uralkodni az ismert pánikomon. Azzal nyugtattam magam, hogy ez Spanyolország, itt minden csak rendben lehet. Otthon is megtörténhetett volna és a magyar orvosok még gázosak is ráadásul. Ha már eltörik, valamim ne inkább ott törjön el, ahol értenek is hozzá?
Így is lett. 2 mentős csávó, semmi angol, ráadásul nem spanyolok, hanem katalánok. Na mondom… De óvatosan ráraktak az ágyra, fogtam a lábam, Marta jött velem, hogy fordítson.
Levegőt fújtak az ágyba amin feküdtem, az rögzített, hogy ne tudjak mozogni az úton.
Marta közben szóval tartott (próbálj meg sírva, pánikban beszélni angolul meg spanyolul…), meg megmasszírozta a kezem, előtte meg a fél Egmont körbe ült és nyugtatni próbált. Zoli, Marta, Helle volt a legmegértőbb. Mindenki hitt nekem, amikor mondtam mi van, ami különösen jól esett most. (megszoktam a „majd mi jobban tudjuk mi a bajod” magyar mentalitást) Nobu is nagyon aggódott, küldte az sms-eket Martanak.
Benn sokat kellett várnunk, addig mindenféléről beszélgettünk Martaval. Meglepődtem, hogy milyen folyamatosan tudok beszélni angolul. Kibeszéltük a dánokat, kinek mi a véleménye az emberekről, stb.
Meséltem neki a gyerekkoromról, a családomról, hogy hogy volt régen, amikor eltört a lábam, még szerencse, hogy Gabi anno, olyan jól megtanított az egészségügyi kifejezésekre, mert most jól jöttek. :)
A röntgennél már tényleg betojtam, addigra be is dagadt a lábam. Iszonyúan féltem, mert közben Martat sem engedték be. Na mondom… ezek áttaszigálnak a hideg, kőkemény röntgen asztalra, leszedik a gatyát, forgatnak, még jobban eltörik és nem tudok velük kommunikálni, nekem annyi, itt a vég.
Tipikus spanyol, temperamentumos csávó, mondta, hogy ő majd tudja, sírva mondtam neki, hogy: „No hablo espanol”, de elkezdte törölgetni a könnyeimet és biztosított, hogy minden rendben lesz. Végül kényelmesen, ülve maradtam az ágyon, semmi hideg asztal, semmi mozgatás, se gatyalevétel. Én tartottam a lemezt, a lábamat is, türelmesen megvárta, míg megfelelő helyzetbe hozom magam és ennyi. Nem akartam elhinni, hogy még mindig nem ért fájdalom, pedig már ennyi mindenen túl vagyok.
2 fotó és kész is voltam, már vigyorogva hagytam el a termet és beszélgettem vele spanyolul. :)
Meglettek a fotók (persze a számítógépen is, nem, ám mint Magyarországon, azzal poénkodtunk Martaval, hogy itt van e a Pendrive-om, hogy arra tegyék rá őket. :), de én is megkaptam őket. Törés. Vagy valami olyasmi. 3 helyen ráadásul. Elkezdett megrepedni, de a benne lévő vasdrót megállította, úgyhogy 3 kisebb van.
Mondták, hogy gipsz. Jaj… Na mondom ezt tényleg nem úszom meg. Ennyire nem lehetnek profik. De addigra már elhatároztam, hogy nekem tényleg ide kell költöznöm. Itt még a csonttörés sem olyan gáz. Minden fájdalomtól igyekeztek megkímélni. Kaptam 3 féle fájdalomcsillapítót infúzión, hogy mikor begipszelik, ne fájjon annyira. Vártunk másfél órát, amíg hatott, (addig Martaval a fotókat nézegettük a gépén), majd szépen óvatosan begipszeltük együtt. :) Persze, fájt egy picit, de simán kibírtam.
Röviden ennyi.
A taxiban már aludtam, hulla fáradt, de egyben megkönnyebbült is voltam. Sokat sírtam, stresszeltem, nem a fájdalom, hanem a félelem határozta meg inkább az egész napom.
Félelem gyakorlatilag a semmiért. Persze félni a fájdalomtól nagyon szar, de néha az sokkal rosszabb, mint maga a fájdalom. Mivel a törés, amitől mindig rettegek már bekövetkezett, megnyugodtam, hiszen rájöttem, hogy nincs mitől félnem.
A hotel előtt óvatosan beraktak egy székbe, majd ki az ágyra. Persze nagyon fájt, és éjszaka is, de bevettem fájdalomcsillapítót így kibírtam. Elhatároztam, hogy egy nap fekvést engedélyezek magamnak, de aztán felkelek. Tény, hogy otthon minimum 3-4 hetet szoktam feküdni ilyen esetekben, de most nem fogok. Ez Spanyolország. Nyaralni jöttem nem feküdni.
Persze felelőtlen nem leszek, ha nagyon fáj, nem okozok magamnak még több gondot, de legalább megpróbálom.
A mai napom egész jó volt, ahhoz képest, hogy egy Spanyolországban fekszem egy hotelben, törött lábbal. Tegnap behalt a busz is, és egyébként rengeteg baleset történt még ezen kívül. Mindenhol mentők, stb. (valami lehetett a levegőben). Úgyhogy az egész csoport szolidarított velem és itt „csövezett” a hotelben. :)
Azt hittem Marta és Nobu majd mennek és élik az életüket (hiszen miért ne, eddig is ezt csinálták, legjobb barátok meg minden), de nem. Tök hihetetlen, egész nap velem voltak. Párnákat raktak a földre és leültek az ágyam mellé. Együtt tv-ztünk, kártyáztunk, zenét hallgattunk. Elmentek ebédet venni egy spanyol bárba és ahelyett, hogy ott megették volna eljöttek ide, hogy velem együtt egyék meg. Normálisak…? :)
Zolit most láttam életemben először sírni… Nagyon aggódott értem és könnyes volt a szeme. Alapból allergiás szegény, szóval sokszor könnyes a szeme. Azt hittem megint ezt a gond, de bevallotta, hogy aggódott értem és ilyen, amikor sír. :). Megölelt meg megpuszilgatott. Annyira jól esett, hogy hihetetlen. Nem is tudom mikor öleltek meg úgy igazán utoljára… Olyan mintha a bátyám lenne. :)
Rengeteget nevettünk a mai napon. Talán nem fedeztük fel Spanyolországot, nem sétáltunk a tenger mellett, de nevettünk. Beszélgettünk, együtt voltunk, jól éreztük magunkat. Azt hiszem ez kellett a lelkemnek. „Barátok”… Vagy valami ahhoz hasonló.
Hiába a tenger, a hegyek, a napsütés, ha egyedül érzem magam. Talán egy szobában, törött lábbal boldogabb vagyok, mert vannak mellettem, akik megnevettetnek. Nekem ez számít. Nem a hely, az emberek. Ja, tudom, furcsa vagyok… :)
Hasznosnak éreztem a mai napot. Egész nap angolul. Beszélni, hallgatni, folyamatosan. Már mindent értek, amit Marta mond. Úgy érzem végre megismertem őt és ő engem. Eltudom mondani mit érzek, látja milyen vagyok, megtudom mutatni a személyiségemet. Talán ő az első külföldi az életemben, akinek megy.
Sok közös van bennük. (nem bírjuk a dánokat :P) Hasonló a felfogásunk, az életszemléletünk.
Nobu pedig egy tündéri csaj. Imádom. :)
Marta beadta nekem a szurit. Életében most csinálta elő szőr, de magabiztosnak tűnt. Persze amíg el nem bizonytalanítottam. :) Tudni kell, hogy vérhígítót kell minden nap kapnom a hasamba. Igen, mint a Dorinának anno… Most már átérzem milyen rossz lehetett neki akkor. :(
Tegnap a nővér úgy adta be, hogy rohadtul fájt. Úgyhogy ma féltem. Fél óráig szenvedtek velem, mert nem engedtem, hogy megszúrjon, de közben betegre röhögtük magunkat. :)
Martanak remegett a keze, Nobu közben meg idehozta a rohadt nagy fényképezőgépet, hogy megörökíti a „nagy” eseményt. („Interesting”… mondogatta).Ő játéknak fogta fel. Tiszta őrült a lány. :) Kivette Marta kezéből, hogy na majd ő beadja. Na mondom… Nem tudtam melyiküktől féljek jobban. :D
Kaotikus helyzet volt, de könnyesre nevettük magunkat. Persze képek is készültek. :)
Mondanom sem kell Marta annyira profi volt, hogy meg se éreztem… Ezerszer jobb, mint a nővér. Megígérte, hogy beadja minden nap ő.
Később beszélgettem vele, amíg Nobu aludt. Aztán megtanítottak egy kártyajátékra.
Meg kidumáltuk a szavakat, ki mit hogyan mond otthon. Állathangok megint csak voltak..
Nagyon vicces volt. :)
Persze az aggodalom felhői ismét körülöttem keringenek, de próbálok nyugodt maradni.
A tanárok úgy döntöttek, hogy repülővel megyek haza. Ez rendes tőlük, de nekem nem biztos, hogy jó. A busz úttal nincs semmi gond, úgy érzem, menne. De becibálni a gépbe… Na igen, attól tartok.
De ez természetes. Nagyon könnyen megúsztam ezt az egészet magamhoz képest…
Mindenesetre fő a pozitív hozzáállás! Minden rendben lesz. :) („Everything’s gonna be allright”)
Holnap megpróbálok kikelni az ágyból. Minden nap más segítőm lesz. Nobu felajánlotta, hogy válasszam őt. Ő nem segítő, segítők csak a tanársegédek lehetnek és ők pénzt is kapnak érte. De Nobu azt mondta neki nem kell pénz. Válasszam őt. :)
És, hogy reméli holnap vele tudok menni Barcelonába. Ezt azért kétlem, szerintem Martaval maradok, ő nem akar menni holnap, hanem sétálgat majd itt.
Megint tanultam… Rengeteg angol szót. Néhány japán és lengyel állathangot. :) És persze az életet… Hogy legközelebb hallgassak a megérzéseimre, hogy talán érdemes bátornak lennem, hogy ne futamodjak meg az első akadály után (a 100-dik után se!), hogy ezek szerint képes vagyok néha megállni a helyem egyedül is a bajban, (vagyis nem egyedül, hanem a szüleim és barátaim nélkül), hogy pánik közben is tudok kommunikálni más nyelveken, és hogy néha nem az számít, vannak e barátaid, hanem, hogy van e a hazádon, családodon, barátaidon kívül is olyan, aki a bajban melletted áll… Nekem pedig van, nem is egy… :)

*

Április 1. Barcelona-repülőtér

Itt dekkolunk a repülőtéren Henne-vel, (az egyik tanár), és várjuk, hogy megérkezzen az ápolónő, aki majd velem repül Koppenhágába.
Érdekes napok állnak mögöttem. Talán furán hangzik, de nem az első napok voltak a legnehezebbek, hanem fordítva. Az elején még reménykedtem, hogy ebből lesz városnézés, lesz kirándulás és bár gyorsan elkezdtem gyógyulni, szépen lassan ráébredtem, hogy bizony ez a nyaralás, úgy elúszott, hogy csak na… :(
Próbáltam kihozni belőle a legtöbbet, de a végére elfáradtam és már kedvem sem volt nagyon kimozdulni a szobából. Elhatároztam, hogy egyszer eljövök ide egészségesen, a barátaimmal, szeretteimmel, és bepótolok, megnézek mindent.
Képeslapot sem vettem… direkt azért, hogy mindenképp vissza „kelljen” jönnöm ide. Lloret de Marba, Barcelonába, mindenhova, ahol most voltam, de nem tudtam kiélvezni.
Az első 3 napban sokat voltam Marta-val és Nobuval. Nagyon megszerettem őket. Lehet, hogy ha ez a baleset nem történik meg, sosem leszünk barátok. A baj összehozott minket. Rengeteg különböző segítőm volt és sok új embert megismertem e miatt.
Marta volt első nap. Hihetetlen mennyire értékes ember. A sok idióta dán mellett kész felüdülés volt ráeszmélni arra, hogy vannak még teljesen egészséges értékrendű és felfogású emberek. Nobu és Marta egyszerűen más, mint a többiek. Olyan… normálisak vagy, hogy mondjam. Úgy látják a dolgokat, ahogy én. Megértenek. Nem kell nekik megmagyarázni, hogy miért gondolom, érzem úgy, ahogy. Egyszerűen értik. Néha még szavak nélkül is. És ez nagyon megnyugtatóan hatott a lelkemre.
Rengeteget nevettünk azon, ahogy néha a dánok viselkednek. Még nem tudtuk mi lesz velem, hogy jutok haza, de a baleset után másnap már az volt a legfontosabb számukra, hogy ki tudjak menni a wc-re. Persze úgy, hogy addig teljesen fájdalommentesen megoldottam az ágyban. Marta taglalta nekünk, hogy vannak dolgok amiket csak úgy tudsz magadtól. És ami a dánokból hiányzik. Tudod, hogy nem dugod bele az ujjad a konektorba. És tudod, hogy nem cipelsz el egy törött lábú, mozgássérült embert a wc-re, naponta 5x, 1 nappal a baleset után. Ez alapintelligencia. Ő angolul „common sense”-nek nevezte, amit magyarul még mindig nem tudok, de mivel körülírta, értem a jelentését. (mami kérdezd meg a Benit, hogy szerinte mit jelent!)
Annyit tanultam megint, hogy hihetetlen. Mind angolul, mind az élet dolgairól, magamról, mindenről. Marta olyan ember, akit érdemes megismerni. Olyan, akire felnézek. Úgy gondoskodott rólam, mint egy anyatigris. Kitalálta a gondolataimat. Tudta mikor kell mondani valami megnyugtatót, vagy megmasszírozni, vagy felvidítani. Elmagyarázott dolgokat, és türelmesen kivárta, amíg megértem. Toleráns és megértő volt. Annyira szeretném, hogy a családom is megismerje, de gáz, mert ugye lengyel és nem tud magyarul. :(
Nobu pedig… alig lehet vele beszélgetni, de mégis, szavak nélkül is jobban megértetem magam vele, mint bármely dánnal. Ő is annyira normális. Érzi mi a fontos és mi nem. Tudja, mikor kell odajönni és megkérdezni, hogy mi van velem. Néha csak egy egy szóval elmondani egy egész érzést.
És nekem ez totál új, közel kerülni olyan emberekhez, akik nem magyarok, akikkel nem ugyanaz a nyelvünk, mégis értjük egymást. Megítélni és megszeretni valakit, néha csak a testbeszéd alapján.
2. nap Nene, egy dán lány volt a segítőm. Csalódtam pozitívan és negatívan is a dánokban.
Egyik este bejött öt dán lány a szobába és megkérdezte jól vagyok e. Nagyon rendes volt tőlük, de nem volt más, csak bájcsevej az egész. Látom, ahogy mosolyognak rám, néha megölelnek, és tudom, hogy ez egy maszk. Ez a munkájuk, ez a dolguk. A szemükből kilehet olvasni, hogy semleges vagyok nekik, mondjuk nem is kedvelhetnek, hisz nem ismernek. És nem is akarnak megismerni. Az egész bájolgás csak addig tart, amíg vége nincs a munkaidőnek. Vagy amíg az illem megköveteli. Persze én is mosolygok rájuk és nyitott vagyok, jól esik a kedvesség, de azért érzem, amit érzek.
Aztán bejönnek Martaék, megkérdezik, mi van velem, hogy vagyok, első dolguk ez, ahogy belépnek a szobámba. Leülnek az ágyamra. Talán ugyanazt teszik, amit a dánok, de sugárzik belőlük az őszinteség. Hogy a szeretetük valódi és nem csak egy álarc.
Fura volt ezt érzékelni napról napra.
Ennek ellenére jóba lettem pár dánnal. Nene nagyon rendes, kölcsön adta a mobilját, így tudtam beszélni a szüleimmel.
Bettina volt másnap, ő is aranyos, de nagyon lightos kiscsaj. Meg kell neki mondani, hogy mit csináljon, különben nem tudja. Mármint olyan alapvető dolgokat sem. Csak áll, néz rám, és várja az utasításokat. Olyan fura volt. De a jóindulatot rajta is láttam.
A 3. lányban nagyon kellemesen csalódtam. Egész nap beszélt és velem volt. A többiek csak bejöttek, hoztak kaját, megkérdezték mikor jöjjenek vissza és ennyi. De ő ott volt. Reggel filmet néztünk együtt, aztán én elaludtam, erre ő is lefeküdt az egyik ágyra és aludt egyet. Ezen meglepődtem. Később kajáltunk, nagyon sokat dumáltunk, be nem állt a szája, eleinte alig értettem, de aztán belejöttem valamelyest. Volt már Amerikában, nagyon hamar felnőtté vált, talpraesett és okos csajszi, pedig csak 20 éves. Irigylem, milyen sokat véghez vitt már az életben ilyen fiatalon. Tőle is távol vannak a szerettei, 4 gyerekkori barátnője van és mindegyik más kontinensen.
Később elmentünk sétálni, boltban is nézelődtünk, énekelt nekem, nagyon ari volt.
Este elkezdtük nézni az Into the wild-ot, mire a végére mindenki odagyűlt, úgyhogy voltunk vagy 5-en, 6-an a szobámban.
Egy lánnyal nagyon jóban lettünk. Ő iraki, szóval nem dán természetesen. :) Szegénykém nem tud angolul, úgyhogy szétröhögjük a fejünket azon, hogy nem tudunk kommunikálni.
Tényleg látnotok kellett volna, mit összeszenvedtünk. De jó volt.
Minden este legviccesebb része a szuri beadás volt. Fájt, de szinte vártam. Állandóan röhögtünk, mert Nobu imádja az ilyeneket és mindig lázba jött, ha szóba került a dolog.
Általában ő fogta a kezem (néha rágcsálta is, hogy ne fájjon annyira :), de valamikor fotózott, miközben Mirjam (az iraki lány) és Caren (nem vagyok biztos a nevében), a 3. segítőm fogták a kezem.
Zoli is bejött amikor tudott, úgyhogy nem éreztem magam annyira egyedül.
Utolsó nap, Nobu nem ment Barcelonába, hanem velem maradt a hotelben. Ez nagyon jól esett tőle. Addigra már majdnem teljesen önálló voltam, aminek nagyon örültem. Wc- öltözés, kocsiba be-ki, minden egyedül. Pedig még csak holnap lesz 1 hete, hogy a baleset történt.
Elmentünk sétálni Nobuval. Dumáltunk, felmásztunk valami hegyre (földúton, de annyira profi volt a csaj, hogy meg se kottyant), majd szétfagytam, de végre éreztem, hogy élek. Az időjárás a balesetem után végig a legszarabb volt. Tiszta őszi, esővel, széllel, sehol egy napsugár.
De a panoráma nagyon szép volt, ráláttunk az egész városra, fotózkodtunk is.
Délután jött megnézni egy doki. Bebizonyosodott, hogy a spanyolok is lehetnek idióták. Jól megmozgatta a lábam, majd mondta, hogy valószínűleg fel kell nyitni a gipszet, hogy megnézzék, mi van vele. Ó… mondom, átlátnak a csonton vagy mi? Javasoltam a röntgent, talán annak több értelme van. Mondta, hogy oké, de akkor is fel kell. Mert a repülés miatt, meg minden.
Nem Henne, hanem a másik tanár volt velünk, akit eddig sem kedveltem, de most aztán…
Őt aztán abszolút nem érdekelte, hogy ha utazás előtt leszedik a sínt és belerakják egy másikba, az nagyon megkeseríti majd az elkövetkező napjaimat, csak a „responsibility”szót hallottam a szájából. (felelősség). Mert, hogyha valami történik, az ne az ő felelősségük legyen. Köszi…
Jól rám ijesztettek, a doktornő meg csak kiröhögött, amikor soroltam neki az érveimet. Mert hogy ő jobban tudja… Tényleg? És mióta az a legjobb a törött csontnak, hogy utazás előtt leszedik a gipszet és jól megmozgatják? Azt gondolták nincs jól fixálva és nem bírom majd az utazást. Ja… de ha leszedik, akkor biztos jobban bírom majd… Na mindegy.
Az esett rosszul, hogy Nobun kívül senki nem hitt nekem és nem volt beleszólásom a dolgokba, mivel a sulihoz tartozom. Nekik meg csak az számított, hogy őket ne vonják felelősségre.
Mondta a doktornő, hogy délután megyek dokihoz, röntgen és majd ő megmondja, le kell e szedni. De ő szinte biztos benne, hogy le kell.
Közben kiderült, hogy a repülés sem olyan egyszerű, mint gondoltuk, és egy nappal a többiek előtt fogok utazni, vagyis szerdán. Kedden történt ez a doktorosdi, pedig a nap nagyon jól indult, mivel Nobuval tök jól elvoltunk.
Délután a doki előtt elmentünk kajálni. Addigra már kellőképp felidegesítettem magam, de Nobu meg Marta felvidítottak. Kinn zuhogott az eső, úgy volt együtt megyünk kajálni valami spanyol bárba, de hát a gipszet nem érheti víz. Nobu gyorsan kreált nekem egy „védőfelszerelést”, nejlonzacsit rátekertünk, megkötöttük a cserepes virágom masnijával (amit egy dántól kaptam), és már captattunk is. Élveztem. :) Gondolhatjátok, szarrá áztunk, csöpögött belőlünk a víz, és majd szétfagytunk, de Nobu rám erőszakolta a gorilla méretű kabátját, úgyhogy én annyira nem áztam meg.
Én valami csirkepaprikáshoz hasonló kaját ettem, ami tökre ízlett, elég magyaros volt. :) Utána egy spanyol desszertet, majd kaptunk ajándékba ingyen vanília likőrt, de az enyémet Marta itta meg, mert a szuri miatt nem ihatok alkoholt. :(
Kicsit el is keseredtem, mert Dániában ha el is mentem a bulikra, az nem a dánok miatt volt, csak azért, hogy táncoljak, meg meg igyak egy sört. Most egyiket sem fogom tudni. Nem baj, úgy sem jártam eddig sem, a bárkártyámmal meg lehet mosni. :))))
Visszafele az úton Nobu énekelt nekem japánul, amíg élveztük az ázás örömeit, meg rávett, hogy elénekeljem neki a Tavaszi szelet 3x. :) Elég irreális volt. Esőben, nejlonzacsiba tekert törött lábbal sétálok Lloret de Mar utcáin egy japán lánnyal és a Tavaszi szelet éneklem neki. :D
Utána elkezdtük nézni a Téglát Nobuval a gépemen, volt benne egy rész, amikor Leonardo Dicaprionak letörték a gipszet a törött karjáról, hogy megnézzék nincs e nála fegyver, vagy drog. Ő meg persze üvöltött, mint a fába szorult féreg, hát én sem lettem vidámabb, főleg, hogy tudtam, mindjárt indulunk a dokihoz.
Nobu közben mondta, hogy ő is akar jönni, mert az milyen izgi kirándulás. 3-an, Nobu, Marta meg én, és végre nem csak várost nézünk… Elvégre mikor jut el az ember egy kórházba alapvetően nyaralás közben? Tiszta hülye… :D
A doki tudott angolul, mosolygott és rendes volt, semmit nem csinált velem, szóba se került sem röntgen, sem gipszlevétel, de még csak a mozgatás sem. Azt akarta tudni, hogy nem e teljesen zárt a gipszem, mert különben nem repülhetek. Nem zárt, csak sín, úgyhogy semmi gáz.
Én meg betegre aggódtam magam a délután a félelemtől, mondhatni a semmiért, kb. fél óráig tartott az egész látogatás az oda-vissza úttal együtt. Komolyan, ha akkor összetalálkozom a doktornővel, egész biztosan fejbe lövöm, a dán tanárnővel együtt. (Vele találkoztam este, de pont étteremben voltunk és túl sok lett volna a szemtanú… :)
Este nyugodtan aludtam el, bár jobban örültem volna, ha az utolsó (ideiglenesen persze) napom nem ilyen bénára sikeredik…
Reggel Marta átjött és megölelt, mielőtt elindult volna várost nézni. Mondta, hogy ma hercegnő vagyok és csak dirigáljak, így nem lesz semmi baj. :) Tudta mennyire izgulok. :) Nobuval félre értettük egymást, úgyhogy tőle nem tudtam elköszönni. :(
Nene és Bettina is megöleltek meg elintegettek, azért jól esett tőlük.

*
Április 2. Csütörtök

Tegnap a reptéren egész nap vártunk. Megint szétaggódtam magam, hogy mi lesz, hogy lesz. Henne-vel közben tökre jóba lettünk, pedig őt sem bírtam az elején, ő volt az, aki nem engedett várost nézni, meg elakart vinni első nap a wc-re, nagyon sok vitánk, kisebb „harcunk” volt egymással, de végül kellemesen csalódtam benne. Látom rajta, hogy bír, meg nyit felém, úgyhogy már én is engedtem egy kicsit…
Megmutatta a gyerekei képeit, én is a családomét, látszik, hogy ő is normálisabb az átlag dánoknál, és nagyon vigyázott rám.
Amikor megérkezett az ápolónő, neki is elmondta, hogy minden úgy lesz, ahogy én mondom, én majd szólok, hogyan kell emelni, mert én ismerem a legjobban a saját testem.
Végre felnőttként kezelnek, Istenem ennek is eljött az ideje! :)
Az ápolónő is tök jó fej, tipikus dán, de jól beszél angolul és nagyon kedves. Az ő gépe késett, így a miénk is, úgyhogy maradtam még egy napot. :)
Visszamentünk a taxival a hotelbe és egy étteremben vacsoráztunk a többiekkel.
Mindenki meglepődött, hogy mit keresek ott, de rengetegen örültek nekem. A 3 legjobb pasi megsimogatta a vállam… :P Mirjam, Caren, Bettina, Nobu, Marta, Nene, Zoli is odajöttek hozzám, vagyis Zolival csak az asztal túlsó végéből tudtunk kommunikálni.
Jó volt nagyon. :)
A kaja után szóltam, hogy visszamennék, Henne egy zokszó nélkül ugrott, már kezdett vörösödni a lábam a sok lógatástól, meg egész nap ültem.
Ő visszakísért, amikor beléptem a hotelszobába ráláttam a pálmákra, minden tiszta volt, cuccaim összepakolva, ágy bevetve, ugye úgy volt, hogy már nem jövök vissza.
Olyan volt, mintha újként érkeztem volna.
Megnyugtató volt lefeküdni, már ezt az ágyat, szobát is kezdtem otthonomként tekinteni.
Ezek szerint a sors úgy hozta, hogy nekem is annyi éjszaka jár Spanyolországban, mint másoknak. :)
Aznap este, az étteremből kifele jövet örültem, hogy még van 3 hónapom Dániában. Ez az a rész szokott lenni, amikor megszeretsz embereket, majd vége a tábornak és talán soha többet nem látod őket. De nekem még van egy „kis” időm… :)
A csúszás miatt pedig Henne is velünk repül, ami jó hír, mert 2 olyan ember is lesz a repülőn, akiben megbízok. Henne állandóan védelmez, hogy nehogy valaki megüsse a lábam, vagy ráüljön, vagy ilyesmi. :)
Este még Nobuval dumáltunk, Marta nem volt ott, úgyhogy megkértem adja be ő az injekciót, tudtam mennyire fog örülni neki. Eddig sosem engedtem, mert nem bíztam benne annyira. Amikor mondtam neki, felragyogott az arca és széles vigyor ült ki az arcára. :D Még sosem csinált ilyet, de semmi parát nem láttam benne.
Persze rohadtul fájt, azt hittem szétrobban a hasam és többet nem engedem neki, de nem bántam meg, mert láttam mennyire örül, hogy rábízom ezt a felelősségteljes (resbonsibility!!! :D) feladatot. :)
Ma reggel meg itt ülünk a hotelben (Henne, az ápolónő és én) és 20 perc múlva indulunk a reptérre.
A net persze nem működik és a laptopom is mindjárt lemerül, de hamarosan visszaérek Dániába és minden oké lesz. Életben tart, hogy végre láthatom mamiékat, Norbit, hogy kijön Kriszti, annyira várom már, hogy hihetetlen. Ez az egyetlen ok, amiért szeretnék innen elmenni.
Sokszor kivoltam, hogy repülök, de kit érdekel, mert innen el, a hideg Dániába, és megint dánt kell tanulnom, meg járnom a hülye órákra. 1000x végig gondoltam már, hogy ne menjek e inkább haza és sokszor megsirattam már Spanyolországot, hogy ilyen bugyutára sikeresett a „találkozásunk”. Nem tudom, mikor jövök vissza újra. :(
Meg, hogy érdemes e visszamennem oda, még 3 hónapra, úgy, hogy ennyire nem szeretem a helyet. Dániát, a dánokat. Aztán eszembe jutottak a magyarok, Anna, Kata, Kati néni, Zoli, Dagmar, Minori, Momo, aztán Marta és Nobu, akiket nagyon megszerettem, és akikkel nagyon szeretek együtt lenni, meg a 3 segítő akikkel „összebarátkoztam”, Mirjam, Henne, a többi ember, akiket megkedveltem és megint eszembe jutott az az igazság, amit először negatív értelemben használtam.
Nem az számít, hol vagy, hanem hogy kivel… :)

*

23:40

Épségben megérkeztem, jelentem még életben vagyok. :) Nem volt egy gyaloggalopp.
A reptéren vártunk és vártunk, én addig elmentem vásárolni, mert kiderült, hogy a kajapénzt, amit kaptam a sulitól, nem csak kajára lehet költeni. Nekem még maradt kb. 6000 forintnyi tegnapról, így Henne elküldött, hogy vegyek magamnak valamit. :)
Egy magazin lett belőle, a többi a családé. :) (csak apróságok, nyugi :)
A beszállás pont olyan komplikáltan ment, ahogy vártam. Nem tudom másokkal hogy oldják ezt meg, de az én kocsim sem fért be a gépbe, úgyhogy átakartak ültetni valami székbe, amiről lerítt, hogy még törött láb nélkül sem nekem találták ki. Henne rögtön látta rajtam, hogy jobb ha inkább ő talál ki valamit, mielőtt teljesen felmegy a vérnyomásom.
Végül a kocsimmal elmentem a gépig, onnan pedig Henne és az ápolónő emeltek be, mondhatni cipeltek végig a széksorok között, mivel az ágy természetesen a gép hátuljában volt. Miután beértem épségben és kellőképp lenyugodtam, már királynői dolgom volt. :)
Ágyikó paplannal, párnával, függöny, fekve kiláttam az ablakon, úgyhogy nagyon kényelmes volt.
Az úton zenét hallgattam, meg kajáltam, annyira jól éreztem ott magam, hogy le sem akartam szállni. :) A kilátás lélegzetelállítóan gyönyörű volt, le sem lehet írni. Barcelonában zuhogott az eső és szar idő volt, de ahogy felszálltunk és felértünk a felfők fölé, olyan volt, mintha a menyországban lettem volna. Ragyogó, élénk kék ég, a felhők mint a vatta, habos-babosak, fura volt mindent fölülről látni. Ahogy felszálltunk, még láttam a tengert is, ahogy nyaldostak a hullámok, később pedig az utakat, és a hangyányi méretű kocsikat. Minden apró volt, fel sem tudtam mérni, hogy mi mekkora valójában.
A legszebb az volt, amikor láttam a hegyeket felülről, hótakaróval borítva és közben a felhőket, más szinteken, más-más "halmazállapotban", egyik habos, másik ködszerű, harmadik bárány stb. És közben a horizont és a nap, ahogy ragyog.
Azt vártam mikor látom már meg Istent, valamelyik felhő felett ücsörögni. :))
Sajnáltam, hogy a fényképezőgép Zolinál maradt, jó lett volna megörökíteni...
Leszálláskor viszont annyira elkezdett fájni a fülem, hogy komolyan azt hittem megsüketülök.
Nagyon rossz volt. :(
Na mindegy, ez csak a kisebbik gond volt. Koppenhágában nem volt semmi épület, ami mellé odaállt volna a gép, mint Barcelonában. Lépcsőkön kellett lemenni. Jött az ambulancia és rátettek egy nagyon kemény, keskeny fém cuccra, azt emelte egy nő meg egy férni.
Persze sehova nem tudtam kapaszkodni...
Nagyon figyelmesek voltak és értették a dolgukat, de azért eléggé érzékeltem a kockázatot, ahogy levittek.
A gép kerekei alatt lévő meredek lépcsőn kellett lehozniuk, kb. 10, igazán magas, keskeny lépcsőn. Szinte függőlegesen feküdtem fejjel lefele az "ágyban", annyira meredek volt, az emberkék majd megszakadtak, nem sokon múlt, hogy nem estem rá a nőcire, és a pasi nem esett rám, ahogy föntről jött lefele és közben tartott. Közben a nő mondta angolul, hogy milyen jó, nem lát semmit, ó mondom, Istenem, csak ezt éljem túl. :D
Később beraktak a mentőbe és onnan már minden simán ment.
Alvást terveztem a 3 órás út alatt, de beszélgetés lett belőle. Az ápolónő nagyon rendes, tök jóba lettünk, mindenről dumálgattunk, kutyákról, családról, a töréseimről (vidám téma :), a dán királyságról, arról, hogy lemondott a Gyurcsány :D, milyen szar Magyarország helyzete, meg, hogy milyen vicces, hogy nem tudom helyesen ejteni a városnevet (Odder), szóval jól belemelegedtünk és hamar elrepült a 3 óra. Szinte be nem állt a szám, úgyhogy mire ide értünk, kellőképp lefárasztottam az agyamat az angollal.
Az idegesít a legjobban, amikor elkezdek álmodozni, gondolkodni, és a hülye mondataimat angolul fejezem be. Vagy angolul beszélek saját magamhoz... Tiszta gáz...
Magyarán angolul gondolkodok. Ez nem azt jelenti, hogy jobban tudok mint eddig. :) Csak, hogy rávagyok kényszerítve.
Ma még az ápolónő beadta a szurit, aztán megölelt és mondta, hogy örül, hogy megismerhetett. Nekem is egész jól kirajzolódott a személyisége, és ő is sok mindent megtudott rólam. Talán sosem találkozunk többé, de nem felejtjük el egymást. :)
Henne is megölelt (nem tudom ez most mit jelent a dánoknál... annyit, mint nálunk egy szimpla üdvözlési puszi, vagy ugyanannyit mint egy ölelés...), örülök, hogy végül kellemesen csalódtam benne.
Elvileg a magyarok már itt vannak, jól kialszom magam, aztán holnap felmérem a terepet.
Ma van 1 hete a baleset, és már teljesen önálló vagyok. :) Je...
Érdekes, hogy nem törött lábbal 3 hetet feküdtem itt még februárban, törött lábbal meg 4-5 nap után már majdnem totál önellátó vagyok.
Puszillak titeket és majd töltöm valamikor a képeket.
Pussz!!!!