Zolikára emlékezve....

Kedves Olvasóim!

Azért nem írok ám olyan gyakran (bár szerintem már így is tök sokat írtam az 1 hét alatt), mert nem tudom, hogy feltudjátok e dolgozni. Légyszi, ha tudtok, jelezzetek valahogy, hogy tudjam, ti is olvassátok! Hallottam, hogy néha nem engedi a komment írást. Menni fog az, csak kitartónak kell lenni! :)
Anyumnak is sikerült, amint látjátok.
Nos... most nincs túl sok időm írni, mert mindjárt vacsi van, utána pedig táncbemutató lesz, méghozzá standard táncokból. 7-től elvileg a haladók lesznek ott, 9-től pedig be lehet állni. Kíváncsi vagyok, hogy itt mennyire integráltak a táncok ilyen téren, mármint hallottak e már olyanról, hogy kerekesszékes-ép kombitánc. De majd most kiderül. A standard nem igazán hoz lázba, de reménykedem, hogy latin is lesz. :)
Ami mostanában történt, az sajnos rendesen beárnyékolta a napjaimat.
Egyik este (azt hiszem vasárnap) épp msn-eztem, amikor Dávid megírta nekem a szörnyű hírt: Siket Zolika, (általános iskolás volt osztálytársam, és 7 éven keresztül a legjobb barátom) meghalt. Sajnos erre mindannyian számítottunk, már egy jó ideje, sőt ő is tisztában volt azzal, hogy a betegsége miatt az élete nem lesz hosszú. Éveken keresztül többszőr is elképzeltem már, hogy megkapom majd a szomorú hírt, mondhatni próbáltam magam felkészíteni, hogy ez elkerülhetetlen és bármilyen helyzetben legyek is épp akkor, helyt tudjak állni, túl tudjam magam tenni a tragédián. Csak, hogy... erre most egyáltalán nem számítottam. Pár hete beszéltünk iwiwen, megbeszéltük, hogy a nyári, vajtai táborban végre találkozunk, mert már vagy másfél éve, hogy nem láttuk egymást. Nagyon örült a sikereimnek, hogy kijutottam Dániába. Aztán megfázott és már nem tudott felgyógyulni belőle.
Az is traumaként ért, hogy most, pont ebben a helyzetben vagyok távol a többi barátomtól, mindenkitől akit szeretek, és egyedül, a szobám csöndjébe búrkolózva kell gyászolnom. Szerettem volna beszélni róla, együtt siratni azokkal, akik ugyanúgy szerették, ahogy én.

Mivel ez nem volt kivitelezhető, úgy döntöttem, hogy lemegyek a partra. A hold megvilágította a vizet, közben a csillagokat is lehetett látni és érezni a tenger illatát. Ezek mind eltörpültek a fájdalom mellett, amit éreztem. Semmi sem számított már. Se Dánia, se a gyönyörű tenger, se az, hogy itt vagyok. Csak az, hogy Zolika már nem él. Rettenetesen hideg volt, a szél szinte lefújt a mólóról, de a bánat melegen tartott.

Persze mostanra már valamennyivel könnyebb, igaz, az tény, hogy másnap piszok nehéz volt felkelni, vigyorogva odaülni a csoportomhoz, úgy tenni, mintha minden rendben lenne (megjegyzem nem is ment), és menni dán órára, koncentrálni, végezni a kötelességeimet.
De az vígasztalt, hogy tudtam neki már sokkal könnyebb odafönt, bizonyára boldog és nem kell már szenvednie. Mi pedig, a barátai sosem felejtjük el, mindig a sízvünkben fog élni. Én tudom, hogy még fogunk találkozni. Egyszer, valamikor...

Nyugodj békében Zolikám! "Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat!"

Arra kitérve, hogy milyenek a mostani napok... hát, ugyebár a kedvem elég hullámzó, de elkezdtem tanulni, ami legalább eltereli a figyelmem és kevesebb időm van a szomorkodásra.
A dán nyelv, röviden és tömören borzalmas. :S Az, hogy én megtanuljak (plusz meg akarjak tanulni) dánul, kb. 1millió az 1-hez az esélye...
De muszáj lesz, ez van. Teljesen másként ejtik, mint ahogy írják, tiszta rémálom az egész. Komolyan mondom, ha tehetném, inkább németet tanulnék, amit szerintem fura az én számból hallanni...
De fő a pozitív gondolkodás, úgyhogy megteszek mindent, ami tőlem telik. :)
Amit már nagyon várok az a sok sport és úszás, ami lesz, meg persze az ének, arra is nagyon kiváncsi vagyok. :)
Most megyek kajolni, este, még ha lesz időm, vagy holnap, mesélek nektek Kata és Anna legújabb elméletéről, ami a dánok közti kapcsolatokat illeti, mi elneveztük "Ütköző testek" elméletnek. Majd mesélek. :P
Pusszancs nektek!!!