Első helyzetjelentés

Kedves Mindenki!

Végre rászántam magam, hogy meséljek egy kicsit nektek!

Hmm… Hol is kezdjem?

Sikeresen elbúcsúztam mindenkitől, sajnos Erától nem sikerült, mert elindultunk mire oda ért, de azért telefonon beszéltünk.

Az út rettenetesen hosszú volt, 21 órát utaztunk összesen. Első nap még nem tudták a fűtést rendesen beállítani, így vagy halálba fagytunk, vagy szauna volt. Estére szinte leesett a lábam a hidegtől, de túléltem. :)

Németországban a szállás nem volt olyan nagy eresztés, de meleg volt és otthonos, szóval nekem semmi problémám nem volt vele. Kati (egy segítő), Annamari (ő mozgássérült) és én aludtunk egy szobában, egy darabig dumáltunk, aztán elnyomott az álom.

Leesett a hó, gyönyörű volt, de hideg is, -10 fok volt nappal. A reggeli nagyon bejött és a németek is kedvesek voltunk. Készítettünk pár fotót is Kati gépével.

Olyan ügyike voltam, hogy kimentem cigizni és a hótól nem vettem észre a lefolyót, ami a kis híd mellett volt, amin álltam és beleestem. Mivel a kocsim beleakadt az ablakpárkányba nem lett semmi bajom, de azért rendesen megijedtem azon, hogy, hogy lehetek ennyire béna, már az első nap összetöröm magam???

Na mindegy… Az út ¾-ét összességében átaludtam, másnap estefele kezdtem olvasni, (persze mikor kezdett sötétedni) zenét hallgatni.

Vasárnap 6 körül értünk oda, mentünk vacsorázni.

Komolyan mondom úgy néztek ránk, hogy állatkertben éreztem magam, de mondjuk ez érthető, hisz újdonság voltunk. A Zolit azonnal lemaffiázták (kendő volt rajta és körszakállas ezt tudni érdemes…) de egyébként mindenki nagyon rendes volt velünk. Próbáltam úgy csinálni mintha tudnék angolul, de egy idő után rájöttek, hogy nem.

Vacsi után a tornaterembe kellett menni, ahol megjelent az egész iskola. Mindenféle nemzetiség, mozgássérültek, egészségesek egyaránt. Mondjuk 95%-uk dán, de mindegy.

Kaptunk egy fordítógépet, amit a fülünkre kellett rakni és közben, míg dánul beszéltek, valaki fordított nekünk angolul. Annyira rossz volt a vonal, hogy nem hallottam és nem is értettem semmit, de egyébként szerintem egyikünk sem. Pillanatok alatt elszakítottak minket, magyarokat egymástól (de drasztikus szó basszus, de közben tényleg!) és mind az ötünket külön csapatba tettek.

A csapatom elég vegyes, többnyire mindenki dán, de más-más korosztályú és egészségi állapotú emberek vannak benne. Mosolyogva fogadtak, aztán elindultak a feladatok, de azt sem tudtam, hogy mi van. Senki nem magyarázta el, hogy mit kell csinálni, persze a többiek tudták. Elindult a zene és mindenki mint állat elindult amerre látott és amikor leállították a zenét, akkor akivel találkoztál, azzal kezet kellett fogni, vagy valami ilyesmi és bemutatkozni. De azért mire erre rájöttem eltelt egy kis idő, addig is amíg a tomboló zenére nyomult a „csorda”, én csak ültem a tömeg közepén, néztem ki a fejemből és döbbentem kérdeztem magamtól, hogy mit keresek én itt. :) Eszembe jutott Zoli első mondata, ahogy beléptünk a tornaterembe, Gun’s & Roses után szabadon: „Welcome to the jungle”…. De komolyan.

Kellett még időre activitizni, emberpiramist építeni (????), na igen, ilyenkor egymásra „másztak” az emberek (nem hagyták ki a nyomikat sem, sőt, az ő székükre álltak rá) én meg éreztem, hogy ha nem akarok rögtön az első nap az intenzíven kikötni, akkor jobban teszem, ha odébb állok.

Aztán körbe álltunk, és volt valami hülye tánc is, de azért jót derültem az embereken, meg a fura ismerkedési szokásaikon. Egy dán lánnyal kerültem párba, tök jó fej volt velem.

Az ismerkedés után mindenki a saját csapatának az asztalához ült le, ott kezdtem el érezni a totális letargiát és egyedüllétet, senki nem szólt hozzám, én is elég zárkózott és ijedt voltam persze.

Estére kikörvonalazódtak a tények: itt minden dánul van, mindenki dán (szinte) minden új és rideg (legalábbis számomra) és a fordítógép se sokat segít. De hogy még nehezebb legyen,mondták, hogy 2 hét után ezt is elveszik tőlünk.

A reménytelenség szele rendesen átviharzott a lelkemen, mellé még vagy 20x beégtem és már csak azt vártam, hogy mehessek a szobámba sírni.

Mentem is, és 2 sírás között azt tervezgettem, hogy hogy jöjjek haza minél hamarabb.

Végül eszembe jutottatok ti, a szeretteim, hogy mekkora csalódást okoznék nektek, ha 1 hét után feladnám és hazamennék, így elhatároztam, hogy egy hónapig kitartok. Azért csak egy hónap, mert akkori helyzetemben csak a kilátástalanságot véltem felfedezni és semmi értelmét nem láttam annak, hogy itt legyek.

Mindent megadtam volna annak, aki most azonnal haza repít, de tényleg mindent.

Végül álomba sírtam magam és vártam a számomra jéghideg, rideg reggelt remélve, hogy akad azért valami reménysugár a számomra…

Innen folyt.köv!